Második rész :))

 Amikor vége lett a kihallgatásomnak, visszamentem a helyemre.  Ott ült mellettem az a fiú. Lehet kicsit jobban megnéztem, mint kellett volna, mert kivette fél fül hallgatóját. Rám nézett, és egy biztató mosolyt küldött felém. Én is visszamosolyogtam, és nem szimplán kedvességből. Nagyon szimpatikus srác volt. A fülhallgatót, amit kivett, át nyújtotta felém. Halk nevetés közben megráztam a fejem.

Éreztem, ahogy kicsit közelebb ült hozzám, ahogy karja az enyémhez ért. Elmosolyodtam, de nem néztem rá, pedig éreztem az arcomon, hogy engem néz.

-          A tárgyalást november 23. folytatjuk – kalapált a bíró.

Amikor mindenki kiment a tárgyaló teremből, én lemaradtam.  Annyira csöndes lett a tárgyalóterem. A bíró elvonult az irodába, a szüleim már távol voltak. Ott álltam egyedül, a gondolataimba merülve mikor valaki megérintett.

-          Szia… - Suttogta.

-          Ne ijesztgess! – Fordultam hirtelen hátra, és ott állt mögöttem Ő

-          Bocs – nézett mélyen a szemembe. – csak beszélni akartam veled…

*Patrik szemszöge*

Amikor észrevettem, hogy a bíró és a többiek távoztak kirántottam a fülhallgatóm, és körbe pásztáztam a tárgyalótermet. Ahogy forogtam jobbra-, balra ott volt Az a lány, akit apám…

 Barna haja lazán fel volt gumizva. Éppen a ruhája ujját húzogatta… Gondoltam, beszélek vele. Nagyon széplány…

-          Szia… - Suttogtam.

-          Ne ijesztgess! – Fordult hirtelen hátra. Ahogy meglátott, teljesen elpirult.

-          Bocs – néztem bele az őzike szemébe. – csak beszélni akartam veled…

Így közelebbről még szebb. Alig bírtam beszélni, féltem, hogy elítél apám miatt…

-          Mit szeretnél? – Kérdezte lehajtott fejjel.

-          Sajnálom… Sajnálom, amit apám tett veled, sajnálom, hogy tönkre tette az életed. Tudod, apám soha nem fogja neked azt mondani „Bocs”…

-          Akkor te miért? – Nézett fel, pont bele a szemeimbe. Láttam rajta, megviseli, hogy mindig elhúzzák a tárgyalást, és mindig fel kell idéznie mit csinált vele az a szemét. – Te nem tehetsz semmiről… - Lépett közelebb.

-          Tudom – sóhajtottam – De, valakinek ezt is meg kell tennie. – Léptem én is közelebb.

-          Köszönöm – Ölelt meg hírtelen. Mélyen beszívtam az érzést, a haja illatát. Amikor a vállamra tette az állát, hogy átnézzen fölötte, éreztem a könnycseppet, ami lefolyt az arcán.

-          Ne sírj – Suttogtam.

Nem tudom meddig álltunk ott összeölelkezve, csöndesen, de egy női hang törte meg a csöndet.

 

-          Sokáig lesztek még itt? – Kérdezte a bíró- Vagy hívhatom a következő tárgyaláson résztvevőket?

-          Elnézést – Engedett el a lány.

*Eszter szemszöge *

 Amikor megöleltem annyira bele kapaszkodtam. Valaki talán az életben egyszer őszintén kért bocsánatot… más bűnéért.

Ahogy kiléptünk a bíróság elé, anyuék ott vártak. Ránéztem a fiúra, aki lehajtott fejjel állt mellettem. Tudtam miért… Félt anyámék ítéletétől.

-          Köszönök mindent – Néztem rá. – Amúgy Eszter vagyok.

-          Patrik… - Mondta – Itt a számom, ha bármi baj van, tudod, kit keress. – Adott a kezembe egy lapot, majd elindult az ellenkező irányba.

Pár percig még álltam ott magam, és néztem a távoldó alakot. Egyszer csak dörgött az ég, és nagy zivatar tört le. Patrik felrántotta a kapucniját és úgy sétált tovább. Nem tudom meddig bírtam volna magam ott állni, de anyumék megzavartak.

-          Siess Eszter! – Kiáltotta anyu – Nem akarom, hogy tüdőgyulladásunk legyen.

Nagy levegőt vettem és beültem a kocsi hátsó ülésére. A papírt a telefonszámmal még kicsit szorongattam. Majd jó mélyen elsüllyesztettem.